Hát eljött ez a pillanat is a blogon. Ezennel közzéteszem az első félbehagyott könyv értékelését.
Eddig azért nem volt ilyen bejegyzés, mert nem tartottam fairnek, hogy úgy értékeljek egy könyvet, vagy egy írót, hogy azt nem egészben látom. De most ez az elvem megtörni látszik, ami főleg az időhiányból fakad és igen, végül is minek olvassak olyan könyvet, ami nem a kikapcsolódásomat szolgálja (persze ez alól a tankönyvek kivételt képeznek)?
Ritkán szoktam félbehagyni egy könyvet. Általában addig gyúrom, erőltetem, amíg valahogy a végére nem érek. De ez a könyv... Ez a könyv egyszerűen kifogott rajtam.
Pedig én annyira, de annyira szerettem volna szeretni! De ő egyszerűen nem engedte...
Már az első oldalakon láttam, hogy ez nem lesz egy könnyű menet, de bíztam abban, hogy idővel összeáll a kép és lesz benne történetvezetés. Még a negyedéig sem jutottam, amikor rájöttem, hogy ez nekem borzasztóan tömény és fárasztó, ráadásul a cselekmény fonalát sem találom...
A félrelépések mögött mindig húzódik valami. Nincs olyan, hogy a pillanat hevében. Az ember igenis készül rá. Akár éveken keresztül. Csendben elfojt. Csendre inti a démonjait, és hosszú időn át sikert arat. Azt gondolja, hogy végre legyőzte önmagát, és ez büszkévé teszi. Majd ebben a pillanatnyi mámorban, tudtán kívül hatalmas utat tesz meg a lejtőn.
Az a rengeteg csapongó és kusza gondolat, ami még egy nagyon erős szimbolizmussal is párosult, úgy kupán vágott, hogy még másnap is zsongott tőle a fejem. Ezért volt, hogy napokig hozzá sem nyúltam. Amikor meg elővettem, akkor is képtelen voltam úgy igazán haladni vele. Talán ez volt életem egyik legnehézkesebb olvasmánya!
Ettől függetlenül, tovább küzdöttem, mert azért találtam benne pár szépséges, igazat szóló mondatot. Főleg az elején.
Aztán jött a felismerés, hogy én ezt nem is akarom olvasni. Sajnos egyáltalán nem érdekel egy ismeretlen lány szenvedése, főleg hogy a bajokból, csalódásokból már nekem is épp elég kijutott. Más problémáját már hadd ne vegyem a hátamra!
Ezt főleg olyan részeknél éreztem, amikor istenigazából nem tudtam azonosulni a problémával. Ő meg csak jött és "mondta", és "mondta", hogy ez mennyire fáj! Én meg menekültem volna, hogy: "Ááá, hagyjál már!"
Aztán persze voltak olyan részek, amikor felkaptam a fejemet, hogy: "Igen, ez velem is megtörtént" és izgatottan vártam, hogy mi lesz a konklúzió. Mivel ez nem egy "jó tanácsos" könyv - ami megmondá, hogy a nehéz helyzetekből hogyan másszál ki - így a megoldás elmaradt és ez engem totál összetört. Ez csak egyszerűen közölt, az arcodba vágott és még jó tanácsot sem kínált. De kérdem én: Minek zavarjuk fel az állóvizet, ha a hullámokkal nem tudunk megküzdeni?!
Szóval elszakadt a cérna és úgy döntöttem nem olvasom tovább.
Ettől függetlenül a cím és a borító igazán ízlésesre sikeredett.
És persze - nem utolsó sorban - az írónőt nagyon becsülöm, hogy így közszemlére bocsájtotta legbensőbb gondolatait, érzéseit, életének fordulópontjait. Az is biztos, hogy inkább a jó szándék vezérelte, mint az exhibicionizmus. De sajnos engem, ebben a formában nem győzött meg és még az iromány célját sem sikerült kiderítenem...
Sajnálom, nem lettem gipsz égbolt rajongó, de legalább megpróbáltam. Ugye nincs harag? ;)
Ennyi molybolyagot érdemelt:
Mivel nem olvastam végig, ezért nem pontozom/nem pontozhatom.
0 hozzászólás:
Szólj hozzá!