2014. július 29., kedd

Nógrádi Gábor - Segítség, ember! 1-2 (Chuti vs. Tami #1)

ícenter>

Tami véleménye: 

Jajj, ez a könyv... Mielőtt megírtam volna ezt a bejegyzést nyilván előbb a könyvet olvastam el, de még a mások által írt értékelőket is megnézegettem. Ezt többnyire amiatt szoktam tenni, hogy ha nagyon tetszik, vagy nem tetszik valami akkor tudni szeretném, hogy vajon az én ízlésemmel van-e baj, vagy nem jól értelmeztem valamit az adott alkotásban. Ritkán futok bele ilyesmibe, hogy ennyire ne értsek egyet másokkal, ahogy láttam ez a szerzemény sokaknak tetszik. Sőt, alapvetően egy népszerű műről van szó, hiszen már a harmadik kiadást éli meg. 

(Spoiler veszély!
Én sajnos nem tudom öregbíteni a könyv hírnevét... Nincs lesújtó véleményem róla, de összességében nem tetszett. Alapvetően nem is erre a laza szerkezetre számítottam; azaz, hogy az állatok egy rövid felszólalásban, mintegy pamflet szerű megfogalmazásban mondják el rémes tapasztalataikat az emberről. Én azt hittem, hogy valami vicces kisregény lesz összefüggő mondanivalóval. Ez volt az egyes számú csalódás, ami még igazán nem is lett volna maradandó; hiszen teljes mértékben egyet értek azzal, hogy sem a vadászat, sem a domesztikáció nem volt feltétlenül jó ötlet részünkről (az emberiség részéről). 
A kettes és hármas viszont annál inkább. Kifejezetten zavaró volt az egész könyv olvasása közben, hogy az embereket, ezt a "oldalra esett", önző, és mihaszna fajt folyton olyan néven emlegetik szegény állatok, hogy Kovács Dezső(ke), Gézuka, Pecsei Pisti(ke), Bócz Döme és még sorolhatnám. Értem én, hogy ezek a nevek úgy lettek összeválogatva, mintha az állatok szitokszóként használnák őket, de egyszerűen a hideg rázott tőle végig. A "Nagy Tamás" név is épp elegendő lett volna, nem kellett volna egy rossz Pál utcai fiúkat kreálni a nevekből. Állítom, hogy felindultságomban talán még ciccegtem is olvasás közben, "jajj, már megint dezsőzik". 

A harmadik csalódásom is kitartott egész a végéig...a rajzok, illetve illusztrációk miatt. Szó ne érje a ház(am) elejét, én nem vagyok rajztehetség, az én kutya, vagy egér rajzaim nyilván meg sem közelítenék ezeket az állatábrázolásokat. DE! Ha már egy olyan kötetbe kerültek bele, ahol mély empátiát kellene, hogy érezzünk szegény, általunk nyomorgatott állatok iránt, akkor miért lettek éppen az állatok olyan szörnyen antipatikusan megrajzolva?! Szinte nem találtam olyan rajzot, ahol a felszólaló szereplő ne egy karikatúrára emlékeztetne, és még csak nem is a jobb fajták közül. Az elefántnak buta arca van (pedig nem buta, csak nagy), a kroki szája aránytalanul nagy lett, és a mondanivalója is csak arról szól, hogy lenyelt egy japán turistát; a gepárdnak betörő képe van, a farkas bolhákat kapott, és toldott-foldott bőrt. Kérdem én: ez miért jó ebben a könyvben?? Gyerekeknek szóló kiadvány, tudom! Mókázni kellett benne, tudom! De az állatok szépek! Talán nem lett volna jobb, ha szegények kapnak legalább ezekben a rajzokban egy kis csillogást, egy kis luxust? 


A plusz egy csalódásom pedig, hogy mi a helyzet azokkal az állatokkal, akik kifejezetten jól járnak a hanyagságunkkal, és szörnyű természetünkkel? Mi a helyzet a pókokkal, legyekkel, csótányokkal, és szúnyogokkal teszem azt? A szerző helyében még szerkesztenék egy harmadik részt is, és ezeket a lényeket feltétlenül beletenném, mert ha valakik az állatvilágban, hát ők biztosan profitálnak a velünk való kapcsolatból. (Még a nagy arányú rovarirtás ellenére is.

Végül, de nem utolsó sorban pedig szeretnék szólni arról is, hogy volt, ami tetszett a könyvben. Nem csak azt az oldalát láttam, ami kiborított. Észrevettem azt is, hogy minden állatról közölt a szerző olyan információt, amit csak a kisállatok gondozásáról szóló szakkönyvek írnak le, és az ilyen jellegű burkolt tanítás mindig is közel állt a szívemhez. Jó dolognak tartom, hogy ha egy kisiskolás gyermek, akit amúgy nem biztos, hogy rábírhatnánk az ékszerteknős ápolási és tartási körülményeiről szóló fotóval jól illusztrált terrarista könyv végigböngészésére; az ha belelapoz ebbe a könyvbe megtudja, hogy milyen kevéssel is hozzájárulhat egy teknős normális és egészséges életterének kialakításához. A könyvnek ez a része kellemesen ellensúlyozta a többi hiányosságot.
Mindattól függetlenül, hogy nekem nem kifejezetten nyerte el a tetszésemet ajánlom minden olyan kisiskolásnak és kedves szüleiknek, akik tervezik, hogy kisállatot tartanak majd a lakásban (nyilván nem elefántot). :) 

Érdekességek a történetről:

Nógrádi Gábort Bence nevű kisfia és az állatai ihlették meg (Bence egyébként lelkiismeretes állattartó volt, a könyv a többi leendő gazdinak szól). A történetet pedig még lehet szerencsénk mesemusicalként is megnézni, ha jókor vagyunk jó helyen. :) 

Ennyi molybolyagot 
kapott tőlem a könyv:
Chuti véleménye:

Éééés befejeztem!
Ezt a könyvet 4, azaz NÉGY hónapon keresztül olvastam! Igen, ez szerintem is borzasztóan hosszú idő és akkor most jön a kérdés, hogy mégis miért?
A válasz pedig:
Amikor a könyvtárból kivettem, rögtön átböngésztem a tartalomjegyzéket és kiderült, hogy ez a kötet igazán sok fejezetből áll (45), amely egy-egy házi és nem házi kedvenc szemszögéből mutatja be az embert. Ezzel nem is volt semmi gond, sőt még örültem is neki, hogy "No, ennek a könyvnek hamar a végére fogok érni!"
Bele is vágtam, amint hazaértem, de csak az első három fejezetig jutottam. Kicsit töménynek éreztem az egymás után érkező poénáradatot, ezért aztán úgy döntöttem, hogy mivel a fejezetek egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz, inkább naponta egy, maximum kettő "állati" elbeszélését fogok csak elolvasni... Természetesen ez nem így lett, mert nem mindig volt hozzá kedvem, és így a 43 nap szépen felduzzadt 132-re.

Na, de ennyit az előzményekről, jöjjön az értékelés!
Már fentebb írtam, hogy én nem bírtam ezt a könyvet egy szusszanással kiolvasni. Amilyen jól indult, a végére annyira kínkeservessé vált. Egyrészt azért, mert több fejezet után nekem már túl sok volt; másrészt néhol erőltetettnek éreztem a vicceket, amik fárasztottak; harmadrészt unalmassá is vált. 
Aztán volt egy pillanat (fejezet), ami meglepetésként ért!
Meglepett, mert először nem tudtam hova tenni, aztán felfogtam, viszont még mindig nem értek vele egyet. Sem a leírtakkal, sem azzal, hogy helye lenne ebben a kötetben. Ez a fejezet, pedig az Ember
Tartalmát tekintve egy kislány, Kovács Ildikó elbeszélést olvashatjuk, aki arról ad számot, hogy a szülőknek, hogyan is kellene vele bánniuk... Nekem még nincs gyermekem, de szerintem, ha engedünk a leírt "követelményeknek", akkor biztosak lehetünk, hogy egy elkényeztetett porontyot kapunk végeredményül. (De ez tényleg csak az én véleményem!) 


A fent leírtak alapján most biztos azt gondoljátok, hogy egyáltalán nem szerettem a könyvet. Pedig de! Igaz nem ez volt életem legjobb paródiás könyve, de összességében nem volt rossz. 
Jó pár mondatot megmosolyogtam és - a rengeteg "dezsőkézés" mellett -, igazán sok helyen rácsodálkoztam a leírtakra. ("Jééé! Ezt nem is tudtam!" Mondjuk ebből csak az látszik, hogy mi eddig csak macskát és kutyát tartottunk, rágcsálókat, madarat, üllőt egyáltalán nem.) 
Szóval végig nagyon tetszett az, hogy a hasznos tudnivalókat, érdekességeket a humor segítségével plántálja belénk az író. 

Az összes elbeszélés közül nekem a Sün tetszett a legjobban. Főleg azért, mert ugye ezzel kezdődik a könyv és az újdonság varázsával hatott rám. Ráadásul az első mondata még egy rendőri bakit is eszembe juttatott. :D
"Segítség! Rendőrség!"

Összességében csatlakozom a "mellettem" szólóhoz.
Ezt a könyvet érdemes belenyomni kisiskolás korú gyermekünk kezébe, mert tényleg tipikus hibákra hívja fel a figyelmet, de emellett még a helyes gondozásra is tanít a humor segítségével. És valóban, ha egy család egy kisállat örökbefogadásán gondolkozik, talán az lenne a legjobb ha együtt olvasnák esténként. (Mert biztos vagyok benne, hogy olykor a szülő is rá fog csodálkozni pár dologra.)
Meg aztán valljuk be, egy ilyen könyvből sokkal szívesebben és könnyebben tanul az ember, mint egy ilyen-olyan szakkönyvből, ahol már az első négy soros barokk körmondat után leragad a szemünk és csodás idegenkifejezésektől pedig majd kiugrunk a gatyánkból!

Pár nekem tetsző idézet:
"Tudatlan banda! Most magyarázzam meg, hogy védett vagyok? Azt sem tudják, mi az! Ezek talán még az állatot is egy l-lel és két t-vel írják, mert szerintük múlt idő!" (52. oldal - Vízisikló)
"Én talpig becsületes róka vagyok! Tisztességben megőrült szüleim arra neveltek, hogy soha ne nyúljak a máséhoz, ha nem hagyják." (129. oldal - Róka)
"A testem hideg, mint Saci néni, ha észreveszi a puskát röpdogánál. Mind a ketten hidegek vagyunk tehát, de míg Saci néni emlős (nem röhögünk!), én hüllő vagyok." (165 - Kígyó)
Ennyi molybolyagot érdemelt:

0 hozzászólás:

Szólj hozzá!