Chutiwood: A hónap rendezője: Luis Bunuel

(Szégyen és gyalázat, de most sem sikerült időben hozzálátni a kutatáshoz! Elnézést mindenkitől, akinek fontos a határidő szentsége!)
A február hónap választottja nem más, mint Luis Bunuel, spanyol származású rendező. Számomra az ő személye és filmjei legalább annyira nehezen közvetíthetőek, mint maga a szürrealizmus, mellyel kapcsolatban elsősorban összeköthető a spanyol származású filmes neve. Na, de kezdjük az elején!

Bunuel életrajza röviden

Bunuel portréja 1924-ből, melyet Salvador Dalí készített.

A huszadik század hajnalán, 1900. február 22-én született, Calandában. Hét testvér közül az első volt, tanulmányait jezsuita iskolában kezdte meg, majd a madridi egyetemen mérnöki és filozófiai tanulmányokat folytatott. Már ekkor komolyan érdeklődött a filmezés iránt, az egyetemi évek alatt filmklubot alapított, ahol kritikákat fogalmazott meg a bemutatott alkotásokról. Édesapja halála után, mely 1923-ban következett be, Párizsban telepedett le és ott kezdte meg filmes pályafutását. Kezdetben Jean Epstein rendezőasszisztense volt, majd pár évvel később már saját filmet készített, mely a mai napig meghatározó műalkotássá vált a filmtörténetben. Ez a munka az 1929-es Andalúziai kutya volt, a szürrealista film alapköve. A harmincas évek elejéig Franciaországban maradt, ahol családot alapított, majd 1933-ban visszatért hazájába. Innen alig pár év elteltével politikai okokból kifolyólag (Franco hatalom átvétele) Amerikába távozott, ahol közel egy évtizedig élt és alkotott. Amerikából elégedetlenül Mexikóba vándorolt, ahol állampolgárságot is kapott, munkásságának nagyját itt alkotta, és sikereket ért el (a mexikói filmművészetben is számon tartott műveket forgatott itt) . Egyik komoly elismerést hozó filmjét, a Viridiana-t azonban hazájában, Spanyolországban készítette el, melyet az akkori kormány olyan felforgatónak, és egyház ellenesnek ítélt, hogy nem is mutathatták be. Az országból való kicsempészés után Cannes-ban fesztivál díjat nyert (ez a film kapta a fődíjat). Bunuel mozgalmas élete a '60-as években újra Franciaországban folytatódik, ahol további sikeres filmeket készít. Utolsó rendezése A vágy titokzatos tárgya volt, melyet már "csak" az önéletrajz követett, majd ez a hihetetlenül színes és megfoghatatlan szellem kihunyt, és maga után hagyott megannyi gondolatot és érzést. A rendező 1983-ban, Mexikóvárosban hunyt el.

Néhány film és hozzáfűzött gondolatok

A teljesség igénye nélkül szeretnék bemutatni három filmet (a bemutatott filmek nem követik Bunuel életművének kronológiáját, csupán kiragadtam három alkotást közülük). Lehetetlen vállalkozás egyetlen jelentős filmre koncentrálni egy olyan alkotó munkásságban, aki szinte kőműves módjára építette a filmművészetet és a filmtörténetet már az alkotás pillanatában is.

Az első film, "Az első film" volna, úgy értem Bunuel első munkája:

Az andalúziai kutya. (Kezdésként én leszögezném, hogy Bunuel egész munkássága sok olyan elemet hordoz, melyet nem könnyű felfogni elsőre, de lehet, hogy másodszori neki futásra sem változik a helyzet - én kicsit úgy viszonyulok hozzá, mint David Lynch filmjeihez.) A mindössze 16 perces rövidfilmet 1929-ben, alig másfél hét leforgása alatt készítette el Salvador Dalí társaságában. A film "producere" Bunuel édesanyja volt, hiszen Bunuel akkoriban került csupán Párizsba és még nem is adódott alkalom arra, hogy munkásságát előre finanszírozza valaki. Az andalúziai kutya ötlete és megvalósítása arra alapult, hogy semmi olyat nem fognak felhasználni, vagy elfogadni a film készítése közben, amit épp ésszel fel lehet fogni, vagy meg lehet érteni. :) Nos azt hiszem ez már önmagában eleget árul el a produkcióról...amíg nézed borzongsz, értetlen vagy és próbálsz összefüggést keresni a mindenkor megélt tapasztalataid és a látott képsorok közt (ne tévesszen meg a fekete-fehér technika, vagy a film magas kora). Akkor, amikor Az andalúziai kutya készült Bunuel még nem volt ismert az európai szürrealista alkotók körében, ez a film jelentette számára a belépőt.
A film olyannyira hatással van a nézőjére, hogy biztosan lesz legalább egy olyan jelenet, amit nem tudunk majd kitörölni az agyunkból. A filmelemzőket és kritikusokat is sokféleképp érintette meg az alkotás, sokat lehet róla olvasni is miután megnéztük.

A második választottam az Egy szobalány naplója lett. Ez a rendezés már a kései filmek listájáról akadt a kezembe. A film történeti háttere a két világháború között zajlik, amikor is egyre erősödnek az antiszemita nézeteket valló mozgalmak Európában (a játékidőt gyakorlatilag végig "zsidózzák" a szereplők). A film alapját az azonos című regény adta, melyet Octav Mirbeau írt, és a könyvet már többen is megfilmesítették Bunuel előtt. Ő csupán annyit "újított" rajta, hogy más szemszögből, sokkal szabadabban közelítette meg a kétszínűség, és a morális hanyatlás tematikáját.
A másik szemszög azt jelenti Bunuel esetében, hogy átment a tükör másik oldalára, és a cselédség nézőpontjából mutatja be a francia polgárság esendőségét, képmutatását. Célestine áll a történet középpontjában, aki Párizsból utazik le vidékre egy gazdag gyermektelen családhoz szolgálni. Kifinomult megjelenése szinte az első pillanattól irritálja a ház úrnőjét, többször is figyelmeztetést kap az asszonytól, viselkedése és öltözete miatt. A férfiak pedig (a csendes, ingerszegény és megszokásoktól vezérelt környezetben) szinte egytől-egyig szemet vetnek rá. A történetben mindenkiről megtudunk valamit, ami összességében kellemetlenné teszi a társaságot (az úrnő bigott keresztény, a férje nimfománként van beállítva, az após lábfetisiszta, a gondnok antiszemita, és erőszaktevő gyilkos, a szakácsnő értelmi fogyatékos), egyedüliként Céletstine és a kicsi Claire azok, akik "normálisak" ebben a bandában. Azonban Claire erőszak és gyilkosság áldozata lesz, Célestine pedig abbeli igyekezetében, hogy felgöngyölítse a kislány halálának ügyét maga is ugyanolyan hipokritává válik, mint akiket mindig is megvetett.

A széles választékból a harmadik film, amiről szólni szeretnék: A burzsoázia diszkrét bája. A film az utolsó művek egyike (1972-ben mutatták be), és a rendező ezzel a művel is a tőle megszokott gondolatokat közvetíti. Itt már rég nem érezni azt a túl buzgó energiát, amely szinte felrobbantotta a mozivásznat Az andalúziai kutyánál, de a mondanivaló változatlan. (Kicsit olyan a párhuzam, mint amikor egy rock banda két koncertfelvételét látjuk a tévében...a kezdő energia szinte letépi az ember fejét a színpadról, ám több évtized siker után a zenekarnak már helyrerázódott az élete, és ezt érezzük és halljuk és látjuk is...de attól még szeretjük őket.) Álom és ébrenlét mezsgyéjén vagyunk továbbra is, ahol is egy történet bármekkora képtelenséget, nyakatekert helyzetet elbír; sőt mintegy megkívánja azt. Hiszen erről szól a szürrealizmus...fagylaltos tölcsérekből kikandikáló női hátsókról, elfolyó órákról, és mondjuk hat emberről, akik enni kívánnak, de valamiért sosem tehetik meg. Számomra ez a film nem kifejezetten a társadalomnak azt a rétegét célozta meg, ami a címben szerepel...ha egy lépéssel hátrálunk, és kicsit távolabbról lessük az összképet ez a film nem a gazdagok apró-cseprő problémáiról szól! Ez a film egy jó nagy adag kielégületlenség! Nem ehetnek, nem ihatnak, nem szeretkezhetnek, és nem alhatnak egy jót, mert a rendező nem akarta ezt.

Sok helyen sok félét olvashatunk Bunuel munkásságáról. Szerintem, mint minden alkotás a világban az ő filmjei is mindenkinek mást jelentenek...valahol azt olvastam, hogy az utolsó filmjét, a Vágy titokzatos tárgyát két teljesen különböző színésznővel forgatta le (a főhősnőt két nő alakítja, mint a Bob Dylan életei című filmben például) és volt aki ezt például észre sem vette! Szóval erről szól nekem a szürrealizmus, és Bunuel minden filmje...szinte nincs gondolat, vagy érzés, ami ne férne bele! :) Ezekkel a művekkel és gondolatokkal kívánok jó szórakozást mindenkinek, aki csak most fog megismerkedni Luis Bunuel-lel! :) Akinek pedig kedve támadna olvasgatni is a filmek mellet azok ezeket a könyveket ne hagyják ki: