2013. április 16., kedd

Mikael Ollivier - Vértestvérek


Szerző: Mikael Ollivier
Fordító: Burján Mónika
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2010
Borító: Puhafedeles
Nyelv: magyar
Oldalszám: 110
ISBN: 9789632452449
Honnan: kölcsönbe, de amúgy könyvtári

~ˇ*ˇ~

Óóóóó, hát ez nagyon rövidke volt!
Sajnálom, hogy vége lett, mert nekem tetszett. Bár kicsit sablon történet, de egynek volt rossz, sőt! Azoknak, akik még nem olvastak ilyen műfajú könyvet előszeretettel ajánlom, mert tökéletesen bevezeti őket a thriller műfajába. Tehát: Igen, egy 14 évesnek tökéletes választás! (Vagy aki eddig még nem mert a thriller irányába fordulni.)
Nekem, aki már lassan a harmadik X-jét tapodja (és mellesleg nagy thriller, pszicho thriller és horror fanatikus), annak már nem egy világrengetés, de ahogy fentebb is írtam, ennek ellenére tényleg nem volt rossz.

Mivel csak pár oldalas szösszenetről van szó, ezért egy nap alatt kiolvastam. De ez még így is szégyen, mert ezt kb. egy óra alatt végig lehet pörgetni. Ebből is csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy még mindig irtó lassan olvasok az átlaghoz képest... :(
De nem adom fel! Továbbra is olvasok és hátha sikerül majd egyszer az életben egy nap alatt 500 oldalt elolvasnom!

Na, de most vissza az eredeti témánkhoz.
Szeretném elmesélni, hogy jutottam a könyvhöz, mert szerintem a gondolatoknak, a nagyon erős gondolatoknak igenis erejük van!
A hétvégén voltam könyvtárban és az egyik molyos kihívásra mindenképpen ki akartam venni egy Vörös pöttyös könyvet. Valami egészen vékonkát kerestem (és emlékeztem is, hogy létezik egy vékony vörös pöttyös), mert a kihívást egy féltéglával biztosan nem fogom tudni teljesíteni. Nagy pechemre, hiába nézegetem a pöttyös polcot, sehol sem találtam megfelelő vastagságút, így végső elkeseredésemben csak leemeltem egyet és a pulthoz fáradtam.
Kicsit el is keskenyedtem az nap, mert már megint kezdte nyomni a vállamat a rengeteg kihívás súlya.
Ám másnap átmentünk Párom szüleihez és ott - szokásunkhoz híven - párom húgával elkezdtünk beszélgetni mindenféléről és persze a könyvekről is. Jól elsoroltuk egymásnak, hogy milyen eszméletlenül sok olvasni valónk van, hogy alig győzzük!
A felsorolás között szerepelt a Vértestvérek is, de mivel nem ismertem a könyvet, ezért nem figyeltem fel rá. Aztán, amikor bementem a szobájába megláttam a piros-fekete borítót, rajta az egyértelmű pöttyével. Felemeltem és rájöttem, hogy ez az a könyv, amit kerestem!
- Micsoda "véletlen"! - gondoltam magamban, mert azért valljuk be, mekkora az esély arra, hogy azt a könyvet, amit pont kerestem ő vette ki? Így hát egyből lecsaptam rá, kölcsönkértem és már el is olvastam. Ezzel képes leszek teljesíteni a kihívást, plusz új élményekkel is gazdagodtam. Szuper!

Most, hogy ezt már tudjátok írok egy kicsit a cselekményről. 
Szerintem ez a történet inkább egy novella, mint egy regény. De ezzel nincs is semmi gond, mert én olykor jobban kedvelem a novellákat, mint a több kötetes regényeket. Méghozzá azért, mert - ahogy itt is volt - gyorsan pörögnek bennük az események. És én ezt imádom!
Azt viszont nem szeretem bennük, hogy nincs időm közelebb kerülni a szereplőkhöz. Ezért itt sem lett kedvencem, és a főhős szerepébe sem tudtam igazán belebújni. A drámai pillanatokat sem éltem át valami drámaian. Egyszerűen hagytam, hogy átfolyjon rajtam a történet (persze pozitív értelemben) és akkor nagyon jól esett, tényleg ki tudtam kapcsolni.
De ezek mellett találtam egy - szerintem - kicsit idegesítő és béna karaktert. Senki ne kövezzen meg, de a Nagyi hozzáállása és tettei nekem elég hiteltelenek voltak. Jó, persze vannak nagyon fiatalos Nagyik, meg modern felfogásúak, de most komolyan? Miért pont a Nagyi hinne a srácnak, ha a többi felnőtt mind elfordul tőle? Azaz nem is tudjuk, hogy elfordulnak-e tőle, mert még próbát sem tesz senkinél. Leszámítva a Nagyit, aki rögvest ugrik, mint ahogy anno abban a Szuper Nagyi! tévé sorozatban volt.
Az egész történetben ez az egy dolog bökte a szememet.
Az, hogy Martin hamarabb rájön a rejtélyre, teljesen klisé szerű, akkor nem lett volna könyv, hiszen a thrillerekben ez a lényeg. A felmentőseregnek mindig az utolsó pillanatban, vagy már mindennek a legvégén kell megérkeznie. Én mondjuk örültem, hogy itt az író az első megoldást választotta. Így hitelesebbnek hatott.
Így a végére pedig még nagyon jónak találtam, hogy az író már az elejétől kezdve érzékeltette velünk, hogy egy ilyen eseményen egyáltalán nem lehet csak úgy egyszerűen túllendülni. Egy év elteltével Martin még mindig pszichológushoz jár és próbálja túltenni magát a történteken, ami egyáltalán nem  egyszerű, még ha fiatal is az illető.

Tehát összességében ez egy jó könyv volt. Ajánlom azoknak, akik pár órára ki szeretnének kapcsolódni és egy picit borzongani. De tényleg csak egy kicsit. ;)

Ennyi molybolyagot érdemelet:


0 hozzászólás:

Szólj hozzá!